Par Sophie Képès le 16 Août 2025
TARTOZNI – DE HOVÁ?
BORSI-KÁLMÁN BÉLA
REVUE HITEL, N°8, AOÛT 2025
Désappartenir – Nem tartozni. Ezt az egyszavas talányos főcímet – amelyet kissé önkényesen Gyökértelenségnek is lehetne fordítani – választotta Sophie Képѐs legújabb, immár sokadik (ha jól számolom, tizenhatodik) könyvének.
A cím méltán keltheti fel az olvasó – bárki – figyelmét, hiszen tudvalevő: a szerzők a legritkább esetben adnak találomra, úgymond véletlenül megnevezést írásaiknak, noha ilyen eset is előfordul(hat). Ellenkezőleg: egy jó, „ütős” cím sokszor az egész mű sorsát, befogadhatóságát, hatását, egyszóval sikerét eleve meghatározhatja. Akárcsak az első egy-két (három) mondat (bekezdés)…
Vagyis a „hangütés”, a tónus…
Előrebocsátom: a francia írónő „bestsellerszagú” könyvet tett le a képzeletbeli asztalra, amelyet pár hete hazája a Fondation Charles Oulmont nívódíjjal ismert el; lengyel kiadók érdeklődnek iránta, albán és román fordítása máris „folyamatban van”…
Maga a könyv, voltaképpen esszé-énregény annak ered a nyomába, hogy milyen kacskaringókkal teli út, miféle alig leküzdhető lelki-szellemi erőfeszítés, kínkeserves küzdelem, kétségekkel, bizonytalanságokkal terhes identitáskeresés és alkotáslélektani vívódás szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisgyerekkori vágy, egyszersmind ellenállhatatlan erejű késztetés, kényszer – közelebbről az íróvá válás/levés – tüzön-vizen át megvalósulhasson.
Vagyis ez a nehezen besorolható műfajú kötet arról szól, hogy „hogyan készül az író”… Az alkotói szándék nyilvánvaló, Sophie Képѐs azonnal jelzi könyve útbaigazító alcímében: Psychologie de la création littéraire. Magyarán: Az irodalmi alkotás lélektana…
Le kell tüstént szögeznem, a francia írónő maradéktalanul megfelel a műve címével felkeltett várakozásnak: hallatlanul őszinte, olykor viviszekciós mélységű esszéregénye az alábbi, elválaszthatatlanul összefüggő, egymásból következő kérdéseket próbálja – többnyire sikeresen – megválaszolni
A legfogósabb, állandóan visszatérő kérdés, a vezérmotívum persze az, megismételjük: milyen komponensek, élettények s élmények, születt adottságok és szerzett képességek együttese/összege „adja ki” az íróságot!
*
Ebben az ismertetésben nem lehet feladatom, hogy ezeket az alkotóelemeket a „teljesség (soha el nem érhető) igényével” összegereblyézzem s hiánytalanul esetleges olvasóim elé tárjam. Mindössze arra vállalkozhatom, hogy megkíséreljem rögzíteni, egyszersmind összegezni, mit gondol minderről/mindezekről maga Sophie Képѐs, az író (s nem írónő)!
Nos, ha jól ért(elmez)em S. Képѐs koncepcióját, az „íróság” legfőbb kiváltója s egy életen át tartó mozgatórugója nem egyéb, mint egy rendszerint zsenge gyerekkorban elszenvedett sokk, valamilyen súlyos trauma, testi-lelki sérülés, amit elszenvedője, többnyire nem tudatosan, szeretne jóvá tenni, kompenzálni kívánja/akarja. S. Képѐs nagyon meggondolkoztató adatokat sorol fel az elmúlt három évszázad neves vagy kevésbé híres írói életrajzaiból (sokszor önéletírásokból, emlékiratokból), amelyekből kiderül: igen sok leendő nagyság csonka családból származik, apját vagy anyját – netán mindkettőjüket – korán elvesztette, nagyanyjához, nevelőszülőkhöz vagy intézetbe került, s az esetek elsöprő többségében lelkileg (nemegyszer anyagilag is) nyomorúságos/hányatott körülmények között cseperedett fel.
A másik, legalább ilyen fontos ok, hogy ha nem érte is ilyen természetű sorscsapás, vagyis közvetlen hozzátartozói nem haltak el idejekorán, nem hagyták cserben egymást (teszem azt egy ígéretesebb házasság vagy csupán a kaland kedvéért), és sem ők, sem eltartói nem szűkölködtek, mégis összetűzésbe került valamelyik családtagjával, legtöbbször szülei valamelyikével. Vagy egész egyszerűen „csak” sivár, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, monoton, frusztrációkkal teli gyermekkora volt.
S. Képѐs több alkalommal is visszatér Anton Pavlovics Csehov példájára, aki tulajdonképpen házi rabszolgaságban, apja üzletében robotolva töltötte élete első éveit. S. Képѐs bőven tárgyalja, hogy a Meggyeskert világhírű szerzője befutott íróként sem tud szabadulni börtönéletre emlékeztető gyerekkori alapélményétől, s ezzel magyarázza, amikor harmincévesen (hogy fölidézze, elevenen tartsa s újraélhesse azt) rozoga fizikuma és tüdőbaja ellenére nem átall a távoli Szahalin szigetére elutazni az ottani számkivetettek sanyarú sorsát tanulmányozandó. S. Képѐs biztos benne: ez azért történhetett így, mert Csehov azonosult velük, a kisfiúként megtapasztalt alapszituációt kereste, abban akart újra megmerítkezni, egyszersmind a kényszermunkára ítélt páriák pokoli körülményein szeretett volna javítani.
Gondolatmenetünk ezen pontjához érve óhatatlanul föl kell vetnünk egy újabb fontos dolgot: vajon egész evilági pályafutásunk – mindközönségesen ÉLETÜNK – nem ezeknek a velünk született/örökölt hátrányaink, vagy gyermekségünk során, vagy ifjúkorunk hajnalán elszenvedett lelki sérüléseink/sérelmeink kompenzácója, legalábbis annak kísérlete-e? Amelynek egyik nagyon fontos mozzanata, hogy lehetőségeink függvényében öntudatlanul megpróbáljuk (akár csupán ideiglenes jelleggel is, miként Csehov) újrateremteni azt a környezetet, azokat az életkörülményeket, amelyek ezt a traumát anno kiváltották – ideértve az ezekhez illő emberek ösztönös felkutatását is! –, s azokat másképp elrendezni, rendbe hozni, a megtörtént tények között harmóniát teremteni. Magyarán egy laza mozdulattal lesöpörjük a létezésünk sakktábláján „rosszul” felsorakoz(tat)ott bábukat, vagyis az addigi konfigurációt, s szeretnénk a sorsunkkal folytatott párviadalt megismételni, azt öntudatlanul, s persze mindig önkényesen, nekünk megfelelőbb módon, akárcsak egy kudarccal végződött futballvilágbajnoki döntőt újrajátszani…
De S. Képѐs esszéregényéhez visszakanyarodva le kell sajnos szögeznünk, hogy a föntebb említett „hátrányos körülmények” az ő esetében halmozottan jelentkeztek. A leendő író ugyanis öt főből álló családja tagjai közül hárommal is nagyon komoly konfliktusba, feloldhatatlan ellentétbe került: apjával, anyjával és nála másfél évvel fiatalabb, de jóval erősebb testalkatú (emiatt nővérének látszó) rendkívül domináns alkatú húgával egyaránt. Kizárólag öccsével jött ki úgy-ahogy, akit inkább szánt, mint szeretett, mert a kiskamasz még nála is kevesebb eszközzel rendelkezett, hogy megvédje magát az először az Északnyugat-Franciaország Pas-de-Calais nevű tartományában – a hajdani Pikárdiában – fekvő artois-i régió székhelyén, Arras-ban, majd a francia fővárosban megtelepedett Kepes család fojtogató légkörében. Vagyis még vele sem építhetett ki harmonikus, életre szóló kapcsolatot…
Az esszéregényből kiderül: a két nagyon össze nem illő házastárs közötti kommunikációs csőd úgyszólván „be volt kódolva”, a kölcsönös, a gyerekek életét is megmérgező elidegenedés garantált…
S miként lehet(ne) ebből az ördögi körből kitörni, miféle manőverek révén lehet az összesűrűsödött ellentmondásokat úgy-ahogy feloldani?
Hát önáltatás, kisszerű „élethazugságok”, kisebb-nagyobb kompromisszumok révén, vagyis ismét kompenzáció útján. A tekintélyes kutató mérnök mindennapjait a szakmai előmenetel, a szerzés, a megtollasodás, a talmi társadalmi presztízsemelkedés gondjai és feladatai töltik ki, az ápolónő anya viszont – s ez is nagyon ismerős képlet! – gyerekei boldogítására tör. Ha törik, ha szakad. Ebben az önfeláldozásként megélt beteges igyekezetben leli fel életcélját. A maga bumfordi módján persze: az orvosoktól munkahelyén felcsippentett, rosszul megemésztett ismeretek drasztikus alkalmazásával, a három gyerek testi-lelki fejlődésének erős kézzel való írányításával, ellentmondást nem tűrő kontrollálásával. Ismét rövidre zárva: terrorizálva őket – úgymond – a „saját érdekükben”. De erre csupán Sophie húga alkalmas alany, öccse összeroppan, autizmusba menekül, Sophie viszont fellázad: ötévesen bejelenti: márpedig ő író lesz!
Bár ne tette volna! Ezzel a kijelentésével ugyanis visszavonhatatlanul bebizonyította anyjának s anyja attitűdjét kritikátlanul átvevő erőszakos lánytestvérének, hogy ő nem „normális”, más szóval bolond, akit meg kell nevelni, jó útra kell téríteni, aberrációit ki kell irtani, ha pedig ez nem megy szépszerével, akkor erőnek erejével kordában kell tartani, s keményen büntetni kell! Minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközt be kell vetni, hogy eszement életcélját – az íróságot – ne valósíthassa meg…
*
Amit ez idáig a tömörítés szándékával papírra vetettem, természetesen jóval részletesebben benne van Sophie Képѐs szövegében, ráadásul sokkal árnyaltabban, finomabban, találó megfigyelésekkel színesítve s a világirodalom jó néhány klasszikusától származó pontos idézettel tarkítva, egyszersmind aláducolva.
Ez filológia teljesítményként is imponáló s mindent összevetve hallatlanul élvezetes, érdekfeszítő, mi több, megrendítő, katartikus olvasmány. Rengeteg tanulsággal. Megtudjuk például, hogy az olvasás és írás voltaképpen ugyanaz a folyamat: lirécrire, amit akár meg is lehet fordítani écrilire. Mindennapi kényszeres tevékenység. Életforma. S mi ennél is több: az élet maga. További fejlemény, hogy a múlt megszenvedett eseményeit úgy kell csoportosítani, hogy egyúttal ki is ragadjuk őket eredeti összefüggéseikből. S miután megtisztítottuk őket a felesleges sallangoktól, úgy kell őket ismét összerakni, hogy a látszólag meghamisított valóságot egy megemelt szinten mégis visszatükrözhesse… Ezt S. Képѐs Louis Aragon szóleleményét átvéve mentir vrai-nek mondja, magyarán: igazságot hazudni. Ez engem boldogult Esterházy Péter egyik szállógévé vált bon mot-jára emlékeztet: Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. (Harmonia caelestis)
Az általunk banálisnak, magától értetődőnek tartott összefüggések ilyesfajta kifordítása, szétszedése és másképpen való összeillesztése S. Képѐs könyvének állandó, visszatérő mozzanata, akárcsak számos valóban mellbevágó, már-már ezoterikus jelenség felmutatása, amely írás közben érheti az alkotót: ilyen például az, hogy egy író, ha valóban nagyon mélyen, testestül-lelkestül belemerül témájába és az általa választott/összegyúrt szereplők fiktív életébe, még az is megeshet vele, hogy kiderül: intuitív módon egy egyszer már megtörtént eseményt örökít meg. Vagy éppen megfordítva: amit fikció gyanánt papírra vet, egyszer csak meg is valósul… Ezt S. Képѐs esszéregénye egyik helyén André Breton nyomán objektív véletlennek nevezi, ami nincs nagyon távol a híres marxi tételtől, miszerint a „véletlen a szükségszerűség megnyilvánulása”… Mindez, ha jobban belegondolunk, ahhoz a kényelmetlen feltevéshez vezet, hogy valójában minden fontos dolgot, történetet, eseményt, összefüggést megírtak, kibontottak már valahol, más korban, más nyelven, s mi tulajdonképpen megpróbálunk újrateremteni valamit, ami időtlen idők óta létezik már, csak éppen nem tud(t)unk róla… Legjobb esetben is – egyfajta személyre szabott heurékaélmény formájában – csupán ráismerünk, újra megalkotjuk, lefordítjuk magunknak, s korántsem lehetünk bizonyosak benne, hogy nem gyöngébb változatban-e, mint az eredeti/korábbi, mások által régóta megírt verzió…
Az ilyesféle intellektuális játékoknak, frappáns levezetéseknek se szeri, se száma S. Képѐs szövegében.
Mindez távolról sem véletlen, hiszen Sophie Képѐs hosszú időn át „kreatív írás”-t – tulajdonképpen a „Bevezetés az írásművészetbe” c. tantárgyat – oktatott az Université Paris III (Sorbonne Nouvelle), majd 2007-től az Université Paris X (Nanterre) hallgatóinak…
Amit ez idáig töredékesen leírtam, máris méltóvá, mi több, kívánatossá tenné, hogy S. Képѐs könyve minél több nyelven hozzáférhető legyen, s üzenete, frappáns s meghökkentő levezetései, finom megfigyelései minél szélesebb körben hassanak. Ez a vélemény a mű magyar vonatkozásai nélkül, ha úgy tetszik, önmagában, saját jogon is kézenfekvő, mi több, nagyon is ajánlatos! Külhoni recepciója, a munka eredetisége, az általa megmozgatott óriási ismeretanyag, kíméletlen őszintesége, az írónő a közelmúltban lezajlott nagysikerű krakkói szereplése, irodalmi díjai, elismerései, a kötet készülő albán és román fordítása beszédesen bizonyítja ezt.
Be kell viszont vallanom: bármennyire magával ragadóak s lélektanilag, társadalomtörténetileg abszolút hitelesek is S. Képѐs helyzetleírásai s éles szemre valló pszichológiai megfigyelései, mélyen szántó elemzései, bár nagyon is értem, nem tudok tökéletesen azonosulni azzal az engesztelhetetlen keserűséggel, amely esszéregényéből árad. Le kell persze azonnal szögezni, hogy ez nem Sophie Képѐs, a francia író hibája, nagyfokú igazságtalanság volna olyasmit felróni neki, amiről ő egyáltalán nem tehet, hiszen ha jobban belegondolunk, nem az ő szövege, hanem az a valóság keserű, amelynek elemeiből ő mint érzékeny alkotó életművét s egyben önmagát „felépítette”…
Ez ráadásul minden további nélkül az én olvasói magánérzeményemnek minősülhet, s könnyűszerrel át is lehetne rajta lendülni, ha… ha ez a szinte mindent legyűrő, a szerzőt lenyűgöző, íróvá válását elhatározó módon befolyásoló érzés – voltaképpen kínzó hiányérzet – ne volna olyan mélyen, már-már szervesen beágyazódva a magyar társadalom- és mentalitástörténet egyik legérzékenyebb témakörébe, amelyet ugyan a legkülönfélébb módon ír körül a szakirodalom, de „végső elemzésben” (en derniѐre analyse) ugyanazt a folyamatot érti rajta: a magyar(országi) zsidóság 1920-ig szociológiailag feltűnően sikeres, ám a történelmi Magyarország felbomlása/szétszedése után problematikussá váló integrációját, érzelmileg csaknem tökéletes megmagyarosodását – azóta viszont a Horthy-korszak „Trianon” miatt ugyancsak kompenzatív jellegű bűnbakkeresése, zsidóellenes törvényei, majd a vészkorszak jóvátehetetlen megrázkódtatásai, ebből következően a „szocialista építés” által felkínált kényszeres, zavaros és végső soron hazug szerep, s annak álságos ideológiai „megközelítései”, hol tudatos, hol ösztönös szönyeg alá söprése miatt sokak számára – és sokak (a túlélők s leszármazottaik) lelkében – megkérdőjeleződött asszimilációját.
S itt azonnal bárki nekem szegezhetné: hogy kerül a csizma az asztalra?
Megpróbálom „elmagyarázni”:
Sophie Képѐs pontosan „Trianon” évében, 1920-ban Budapesten született, ám a vészkorszak megpróbáltatásait Franciaországban szerencsésen túlélt András nevű édesapja nem csupán eredendő (genetikusan öröklött) karakterjegyei miatt képtelen gyerekeivel a legcsekélyebb érzelmileg telített kommunikációra, hanem azért (amiatt) sem, mert abba az 1941/1945 – mindközönségesen Auschwitz és Buchenwald – óta/után elterjedt embertípusba tartozik, amelynek tagjai hallani sem akarnak zsidó származásukról… Következésképpen semmit, egy árva szót sem ejt gyerekeinek magyar(országi) gyökereiről. Egyetlen kérdésükre sem hajlandó válaszolni, s meg sem mukkan anyanyelvén, vagyis magyarul! Ebben a tényben természetesen ott rejlik a hazánkban is jól ismert (s az „előzmények” ismeretében nagyon is méltánylandó!) törekvés: meg akarja őket kímélni a zsidó eredettel és a „zsidó léttel” kapcsolatos (újabb) megpróbáltatásoktól.
Ez a toposz úgyszólván közismert: komoly nemzetközi és hazai szakirodalma van immár, és számos, a „nagy generációhoz” (az 1944–1956 között született nemzedékhez) tartozó magyar állampolgár közvetlen, nemegyszer húsba vágó, egyszersmind lélekölő tapasztalata, mondhatni alapélménye. Abba már nem gondol(nak) bele, hogy gyerekei(k) más, kerülő úton jönnek rá a tényállásra, rosszabb esetben brutálisan „felvilágosítják” őket, nagyon gyakran akaratlanul ugyanolyan traumát okozva ezzel, mint amit a szülők s nagyszülők korábban átéltek. Sophie egy magánlevelének tanúsága szerint maga is sokáig ezzel mentegette apja ijesztő kommunikációképtelenségét, de idővel rá kellett döbbennie: ez a magyarázat nem teljesen kielégítő: csupán annyi igaz belőle, hogy az egész Franciaországba szakadt Kepes família szenvedett – önhibáján kívül (vagyis végeredményben az elszakított „gyökerek” miatt) – akut identitászavarban, amelyet tovább súlyosbított apja „narcisztikus perverziója”, amely olyan nagyfokú önzésben nyilvánult meg, hogy önmagán kívül lényegében senki sem érdekelte, s ahelyett, hogy segített volna gyerekeinek a világban való tájékozódásban, jóval inkább maga tette nehézzé azt! A múltról pedig tényleg azt gondolta, hogy nyomtalanul „el kell törölni”… oly mértékben, hogy kora ifjúságától kezdve évtizedeken át vezetett bizalmas naplóit nem sokkal halála előtt megsemmisítette…
Sophie-nak azonban szerencséje volt: egyik unokanővére (akit ő nagynénjének tekint!), Éva Kepes párizsi festőművész megszánja az érzékeny bakfist, és ellátja a legszükségesebb tudnivalókkal, amelyekkel persze még jobban felcsigázza a kislány mohó kíváncsiságát… Sophie nem is tudja érzelmileg feldolgozni apja konok némaságát, érzéketlenségét, közömbösségét, érzelmi tompaságát: egy életre meghasonlik vele. Akárcsak, ha lehet még tragikusabb módon, édesanyjával is! S. Képѐs árnyalt elemzéséből az hámozható ki, hogy a mama gascogne-i parasztlány, akit kisgyerekként abúzus ért: a saját nagyapja élt vissza ártatlanságával, amit sohasem tudott kiheverni. Az apa kibeszélhetetlen társadalomtörténeti traumája találkozik itt – a lehető legfatálisabb módon – az anya szintén bevallhatatlan személyiségtorzító egyéni sokkjával. Ezenfelül ugyancsak balszerencsésen bekerül a képbe a „kultúrlejtő” is. Az apa megnyerő külsejű, „menő”, jól szituált mérnök, a mama viszont valahol a francia Alpokban egy téli vakáció alkalmával történt megismerkedésük pillanatában egyszerű ápolónő. Egy identitásában elbizonytalanodott, zsidóságától mindenáron szabadulni igyekvő „echte” magyar polgárivadék találkozója egy okszitánból 1789 után szintúgy nem kevés buktatók árán franciává vált „mélyről jött”, ám eltökélten „felfelé” igyekvő vidéki leányzóval…
S van itt egy magyar szemszögből megkerülhetetlen újabb összefüggés: a terebélyes, a XX. századi Közép-Európa mozgalmas történelmének folyományaként a nagyvilágban szanaszét szóródott, több nemzet tudomány- és művészettörténetében maradandó nyomot hagyó Kepes klán egyik, s alighanem a legerőteljesebb gyökere (törzsöke) Szinérváralján található. Abban a Máramaros, Kővárvidék és az avasi románság földrajzi metszéspontjában elterülő középkori eredetű patinás mezővárosban, amely a magyar irodalmi nyelv atyját, nyelvtani szabályainak első kodifikálóját, Sylvester Jánost (1504 körül–1551 után) adta művelődéstörténetünknek.
Egy másik, talán a még régebbi, pedig valahová a bosnyákok földjére, valószínűleg a rogaticai régióba nyúlik…
Ez utóbbi persze csupán feltevés, sejtés, intuíció, amely, miként utaltam már rá, igencsak jellemző Sophie Képѐs személyiségére, alkatára, írói eszköztárára, egyéniségére.
Időzzünk el egyelőre a szikár, kézzelfogható (szemmel látható) tényeknél: az 1920 óta Nagy-Romániához tartozó Szinérváralja (Seini, Waroli/Leuchtenburg) a napjainkban is zömmel kálvinista magyarok által lakott Közpatak nevű fertályában lévő ortodox zsidó temető legimpozánsabb oszlopos gránit síremlékén Kepes Lajos neve olvasható, akinek családja, minden bizonnyal ő maga, a sírfelirat tanúsága szerint az 1820-as években magyar nemesi oklevelet szerzett – gondolom, az általam „nemesi polgárisodásnak” átkeresztelt magyar polgári átalakulás helyi gazdasági megalapozásában szerzett múlhatatlan érdemeiért. A „kutyabőrön” feltüntetett előnevük „szinyérváraljai vári Kepes” volt. Ez a korántsem lényegtelen, mi több, bizonyító erejű mozzanat kedélyes anekdota formájában 1984 kora nyarán jutott tudomásomra, hogy, hogy nem az akkor már – húszévesen – háromkötetes szerző előadásában. Magát a kis történetet már két alkalommal is „megzenésítettem”, mégsem állhatom meg, hogy ne idézem ismét fel. Mégpedig azért, mert, hangsúlyozom: szorosan és szervesen összefügg Sophie Képѐs írásom első részében taglalt hosszan elhúzódó én/önkeresésével – s pályaválasztásával. Azzal, hogy, mint föntebb már olvashattuk: ötéves kislányként eldöntötte, márpedig ő akkor is ÍRÓ lesz, ha, miként egy magyar szólás tartja, varangyosbékák potyognak is az égből…
Másként s nyíltabban fogalmazva: egy tehetséges francia alkotó önkeresése, íróvá válása át meg át van szőve a felemásra sikeredett magyar polgári átalakulás versus nemzetté válás egyik kulcsmozzanatával, magyarán a zsidó dilemma nevű álkérdéssel,amelyről Kóbor Tamás épp 1920-ban keletkezett szentenciája óta tudván tudjuk: nem zsidó-, hanem hamisítatlan (tőrölmetszett) „magyarkérdés”.
Tegyük azonnal hozzá: Sophie Képѐs alkotói szándékai ellenére!
Akár azt is mondhatnánk tehát, hogy Sophie Képѐs írói pályájának egyik fontos ihletője, kiapadhatatlan forrása a félbe(negyedbe) maradt magyar polgárosodás és kisiklott/kisiklatott nemzetépítés (pontosabban ‘honmegőrzési kísérlet’), továbbá a Soá – sok szálon, minden ellenkező vélekedéssel szemben ezzel is összefüggő – tragikumának valamiféle családilag áthagyományozódott homályos tudatalatti egyvelege, közös nevezője, annak sikeresintellektualizálása, unikálisírói értelmezése, egyszersmind megtisztítása, amelyet egy a hadászatból kölcsönzött meglehetősen cinikus műszót sophiekepesesen a visszájára fordítva – colateral dammage (dommage colatéral, járulékos kár) helyett – colateral benefitnek(bénéfice colatéralnak, járulékos haszonnak) is lehetne nevezni. Ami nem istencsapása (mint a harctéren), hanem a Gondviselés ajándéka…
Mindannyiunk: a francia és immár (remélhetően) a kelet-közép-európai olvasók épülésére…
De egyelőre 1984 júniusában Párizsban vagyunk. Sophie, aki – a föntebb körvonalazott kompenzáció és önkeresés jegyében – időközben magyarul is megtanult, néhai Járfás Ágnessel (1955–2023) kalákában épp Esterházy Péter Termelési regény (Kisssregény) c. ikonikus művének francia verziójával birkózik… A két ifjú hölgy, bár a könyv különleges, a szokványostól nagyon elütő szerkezete és stílusa okoz nekik némi fejfájást, különösebb gond nélkül veszi is az akadályokat, mígnem mindketten váratlan buktatóhoz érkeznek: a magyar olvasók számára közhelyszámba megy, hogy gróf fraknói és galántai Esterházy Péternek (1950–2016) a kékvérű arisztokrata származás bombabiztos fedezéke mellett, azzal szervesen és abszolút egyedi módon összeszövődve volt egy kültelki focista énje is, miáltal a Termelési regény szövegteste hemzseg a labdarúgó szakzsargonba tartozó ízes kifejezésektől, amelyeket még megérteni sem mindig könnyű azoknak, akik csak annyit tudnak a futballról, hogy tizenegyen játsszák… s hogy a labda gömbölyű.
Hát még áttenni egy másik (világ)nyelvre…
Summa summarum: a francia–magyar fordítópáros ott állt megfürödve, sürgősen, akár a föld alól is egy olyan embert kellett keríteniük, aki nem csupán mindkét nyelvet beszéli, de némi jártasságot is szerzett a labdarúgás fortélyos tudományában…
Utólag is szinte hihetetlen véletlennek (?) tartom, hogy egy hármasban elköltött baráti vacsora közben Sophie akkori partnere, Michel A. Prigent (1948–2016) francia–magyar kapcsolatokra specializálódott breton eredetű történész beszélgetés közben a homlokára csapott
„Jé, te focizol is! Akkor biztosan tudod, franciául, hogy mi a les, a megkerülős, az esernyő s főként a kötény (alagútcsel) s társaik.
Tudtam, persze, mi több: 1976 és 1983 között, vagyis az Esterházy-oeuvre legeredetibb darabjának keletkezése és frenetikus recepciója idején épp egyazon (kispályás) óbudai futballcsapatban játszottam a későbbi Kossuth-díjas íróval, a magyar posztmodern regényírás emblematikus alakjával…
Ám ez csupán a „felütés” volt, a társalgás során kiderült: fő szakterületem a magyar–román kapcsolatok története, s magam is Észak-Erdélyben töltöttem a gyerekkoromat. Ezt hallva Sophie elmesélte: a közelmúltban (értsd az 1980-as évek elején) egyik apai ági unokanővérétől, Éva Kepes festőművésztől megtudta: a Kepes család egyik ága is partiumi illetőségű, sőt nemesi diplomával is rendelkezik, amelyen – így Sophie – egy nyilván légből kapott, délibábos előnév, valami „szinyérváraljai” szerepel. Ám – tette hozzá ironikus mosollyal – ez nyilván csupán valami családi legenda, ilyen nevű település nincs is…
Amikor viszont közöltem vele, hogy a pompás fekvésű Nagybánya környéki városka nem csupán létezik, hanem a botcsinálta alkalmi tolmács épp ott töltötte élete első s legfogékonyabb tizenkét esztendejét, Sophie Kepesen volt a sor, hogy elképedjen…
E sorok írója nem zárhatja (teljesen) ki, hogy a francia írónő és a magyar történész 1984 júniusában Párizsban lezajlott első találkozója, részben közös „gyökereik”, továbbá e sorok szerzőjének közeli kapcsolata a magyar posztmodern regény ikonikus alakjával ugyancsak az André Breton által forgalomba hozott hasard objectif kategóriájába tartozik. Akárcsak egy másik döbbenetes családtörténeti epizód, amely arról szól, hogy Sophie egyik nagybátyja, édesapjának Mátyás nevű idősebbik fivére a „múlt eltörlése” jegyében úgy döntött, nyomtalanul eltűnik, felszívódik: címének hátrahagyása nélkül kivándorolt Ausztráliába! Sophie immár megszokott intuíciójával esszéregénye 80. oldalán fel is tette a kérdést: „Vajon Ausztráliába emigrált nagybátyád milyen nevet választott magának: a Smith-t, vagy a Williams-et – avagy mindenképpen megtartotta a K kezdőbetűt?” S most fogózzon meg a kedves (reménybeli) olvasó: az Osztrák–Magyar Monarchiában anyakönyvezett Kepes Mátyás a Keepgate családnevet választotta, azaz nem csupán az „emblematikus” K-betűt őrizte meg, hanem további két, azaz összesen három írásjelet is átmentett az ötjegyű Kepes vezetéknévből… S mit tesz Isten, Sophie a kérdésre épp aznap kapta meg a választ, amikor ez az esszéregény 2023 őszén megjelent!…
S itt zárult is a kör…
*
Epilógus 1
Ezt a kis betétet már csak azért sem lehetett megspórolni, mert a szerző nem kívánja rejtegetni személyes érintettségét, másfelől úgyszólván „beletrafál” Sophie Képѐs alkotói útkeresésébe, amelynek a francia és a magyar irodalom olyan művek elsőrangú tolmácsolását köszönheti, mint Esterházyén kívül Kosztolányi Dezső (főként az Esti Kornél), Karinthy Frigyes, Csáth Géza, Füst Milán, Polcz Alaine, Székely Júlia, Lengyel Péter, Békés Pál (stb.) franciául megszólaltatott munkái. Az egyik legnagyobb „dobása” ráadásul egészen újkeletű: Sophie Képѐs ugyanis Molnár Ferenc Pál utcai fiúk c. remeművét is újrafordította: a Garçons de la rue Pál (Paris, 2024, Éditions Tristram) komoly visszhangot váltott ki francia irodalmi berkekben, olyannyira, hogy a Monde des Livres, a Le Figaro, a Libération, a Télérama, a Canard Enchaîné, a Lire Magazine egyaránt nagyon elismerően méltatta, és a France Culture rádióban is meleg hangon emlékeztek meg róla.
Következtetés
Megítélésem szerint óriási mulasztás volna, ha a magyar olvasó nem ismerhetné meg Sophie Képѐs kitűnő esszéregényét (s máris tekintélyes írói és műfordítói pályáját), amely nem csupán egy önmagában is rendkívül érdekfeszítő magánhistória és irodalomtörténeti csemege, hanem – bár áttételesen – igazi magyar történet is. Olyannyira, hogy Sophie Képѐs esszéjének alapos megolvasásakor az is kiderül, hogy írói álneve – a Nila Kazar – szintén magyar vonatkozású: a magát ugyancsak magyarnak (is) valló Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs. A kazár birodalom és öröksége című könyve, pontosabban annak Le treizième tribu című francia fordítása ihlette… Mi több: Sophie Képѐs választása azért is eshetett a Kazár – értsd: Kabar – népnévre, mert a zsidóságától menekülni igyekvő André Képѐs Koestler tételét hajlandó volt elfogadni, hiszen eszerint az askenázi zsidók nem is sémi, hanem „turáni” (ótörök) eredetűek volnának… s Koestler híres esszéje nyilván megvolt a családi könyvtárban.
Epilógus 2
(Zárógondolatok)
Ez az eredetileg könyvismertetésnek (recenziónak) szánt miniesszé Sophie Képѐs művének címével s az abba foglalt kínzó gondolattal – a sehova-nem-tartozással, a sorstalansággal – indít. Ez a minden anyaszülte emberi lényt eszmélkedése, ön/éntudatra való ébredése pillanatától mindhalálig fogva tartó alapkérdés egyetlen szóba tömörített megfogalmazása: ki vagyok én? Önkeresés, vagyis színtiszta identitásprobléma: kiktől származom, ki(k)hez tartozom, s ha tartozom valahová: hová?
Erről esszéregénye egyik helyén Sophie Képѐs így vall:
„Ó, a származás, a valahova tartozás, ez a szent őrület! Te mindig ellenálltál a közösségiség beszippantó kényszerének. Amint úgy érezted, hogy túlságosan kötődsz valamilyen közeghez, tüstént odébbálltál. Abban a pillanatban, amikor valakinek a szemében felcsillant a ráismerés s a kisajátítás/birtoklás szikrája – ő a miénk, a mi leányunk, hozzánk tartozik –, azonnal szedted a sátorfádat. Egyszer egy isten háta mögötti erdélyi vasútállomáson a vonat ablakán kikönyökölve egy fiatal nőt pillantottál meg a peronon, aki elképesztő módon hasonlított rád. Soha nem volt részed ilyen felkavaró élményben: innen származom, semmi kétség nem férhet hozzá. Egy idős magyar parasztember, hagyományos vasárnapi fekete öltözékben, tarkójára tolt kalapban, szétálló bozontos bajusszal, akárha egyenesen egy ötvenes években készült dokumentumfilmből lépett volna ki temetésre menendő, aki farkaslesről mesélt a hófuvásos erdőkben, s közben a románokat szapulta (lassú, vontatott beszéde miatt pontosan értetted, mit mond) utánad jött a folyosóra, hogy rágyújtson. Hosszasan, fürkésző tekintettel végigmért. « Honnan jött maga? – Franciaországból. – Hol tanult meg magyarul? – Az egyetemen. » Pár perc szünet. Aztán kisvártatva az öreg mélyen a szemedbe nézett, s határozott hangon, akárha ítéletet hirdetett volna, magabiztosan kijelentette: « Maga magyar. » Minekutána láttad a fiatalasszonyt a sínek mellett, nem tagadhattad tovább. Bólintottál tehát, és megmagyarázhatatlanul megbántódva visszahúzódtál a kupéba. A megrökönyödést a lázongás érzése követte. Nem, te nem vagy idevalósi, nem tartozol ide, s máshova sem! Te önmagad vagy, kizárólag te vagy, és senki más! Ismeretlenül, rangrejtve (inkognitóban) szeretnél átevickélni a létezésen. ”
Az életműveddel vagy azonos, ahhoz tartozol. Az vagy, amit megírtál!
Borsi-Kálmán Béla – Nemesvita, 2024, november/december